A Kocsordi Unitárius Gyülekezet

            Kedves Olvasó! Ha valakinek a cím olvasása közben elsőre a székelyföldi Csíkimedence jut eszembe, bevallom az áthallás szándékos volt. A szatmári síkságon, Kocsordon azonban egészen mást jelent. A réti lápban élő csík tömegesen előforduló hal volt egykoron, amely sok kocsordi család számára biztosított megélhetést. Bár az Ecsedi-láp szabályozása óta a csíkászat is leáldozott, a régi világ emlékére a csíkot címerállatává választotta a falu.

            Unitárius szempontból Kocsord azonban valóban Csík-ország. A székelyföldi Csíkszék a katolikus vallás fellegvárának számít, az ottani unitáriusok szórványban élnek. Ahogyan Kocsordon is. Ez a hasonló helyzet egymástól független és véletlen egybeesés, a szatmári falunak nem feltétlenül kellene ilyen távoli példát hozni. Kocsordon azonban a helyi református gyülekezetből 1938-ban kivált és unitáriussá vált hívei a kezdetek óta sok szállal kötődnek Erdély és Székelyföld felé. Onnan érkezett a templom terve, merítkezik az istenháza formakincse, sőt az itt szolgáló lelkészek jó része is erdélyi származású. Ezeket a kötődéseket Kocsordon az újonnan választott vallás hozta magával és egyébként sajátossága a teljes magyarországi unitárius egyháznak is.

            Mellékszál és az előbbiektől független, de szükséges a falu történetéből egy másik székelyföldi kötődés megemlíteni. Az első világháború végén a környéken folytatott honvédő harcot a Székely Hadosztály, ennek emlékét őrzi a falu elején, a Kraszna-hídnál látható monumentális emlékmű. A nagy háború után, ahogyan más anyaországi településen, Kocsordon is több erdélyi menekültet fogadtak be rövidebb-hosszabb ideig.

            A szatmári tájban kuriózumnak számít a kocsordi világ, ez pedig a faluban először megforduló vendégek, de még az átutazók számára is rögtön feltűnik. E kis kiadványban ennek a 82 éves gyülekezetnek a történetét foglalom össze röviden. Az örömteli alkalmat a templom mellett felépült új, többhasznosítású tér avatása szolgáltatja.

            1937 végére lelkészválasztásra került sor a helyi református gyülekezetben. Az esemény a hívek, de még a presbiterek között is komoly vitát szült, amelynek okai nem teljesen egyértelműek. A helyi emlékezet szerint a feszültséget a megválasztott lelkész személye váltotta ki, akit a hívek egy része elutasított. A kevés református levéltári forrás alapján azonban felsejlik egy korábbról induló ellentét, amely a falu régebbi lakósai és más községekből újabban érkező falutársak közt állt fent. Sokan tudják úgy, hogy a nézeteltérések gróf Tisza Lajoshoz is kötődnek, aki a református egyház gondnokaként a falu vallási ügyeiben, földbirtokosként pedig mindennapjaiban bírt jelentős befolyással. Eszerint a vita leginkább társadalmi és gazdasági konfliktusra vezethető vissza, amely végül személyes ellentéte vált. Bármelyik volt is a kiváltó ok, a debreceni Református Püspöki Hivatal nem tudta a gyülekezet felzaklatott lelkiállapotát megfelelően kezelni, az év végére a helyi református gyülekezet ketté szakadt.

            A kocsordi helyzet nem egyedülálló eset. Hasonló módon jöttek létre unitárius gyülekezetek Hódmezővásárhelyen, Dunapatajon és Polgárdiban. Az említett falusi gyülekezetekre jellemző, hogy az új hit felvételéhez racionális természetű döntés vezetett. Ezzel szemben a nagy városokban és főleg Budapesten a polgárokból, értelmiségiekből álló hívek inkább hitbéli útkeresés során váltak unitáriussá. Soraikat jelentősen gyarapították a trianoni döntés után Magyarországra menekült erdélyiek. Ezért is szokták a magyarországi unitáriusokat az erdélyi menekültek egyházának is tartani.

            A vallásváltásnak azonban nemcsak az országban, hanem már Kocsordon is volt előzménye. Néhány évvel korábban a helyi református gyülekezetből néhányan baptistának tértek át. Kis létszámuk miatt az eset kevésbé volt feltűnő és megrázó, mint az unitárius egyház megjelenése.

            Nem tudni pontosan, hogy a református vallásból kilépő kocsordiak miért pont az unitárius vallást választották. Arról sincs ismeretünk, hogy esetleg még milyen más felekezeteknél érdeklődhettek. A helyi emlékezet szerint annyi biztos, hogy az alapítók olyan vallást kerestek, amely hasonlít a reformátushoz és magyar.

            A visszaemlékezők úgy tudják, hogy az új vallásról puhatolózó társaság Budapestre is felutazott, ahol Kiss Roland, későbbi belügyi államtitkár is tanáccsal látta el őket. Az államtitkár korábban megyei képviselő volt, innen lehet a helyi kapcsolat. Az eset unitárius vonatkozása azonban homályba marad.

            Mások úgy tudják, hogy egy Erdélyből Kocsordra beházasodott csendőr, maga is unitárius Demjén Sándor vette pártfogásba az elszakadni vágyókat. Az elbeszélések szerint a kocsordiakat a kolozsvári püspökség felé irányította.

            Mindenesetre, az új vallás keresése nem tartott sokáig és miután az Unitárius Egyház megbizonyosodott arról, hogy a kocsordiak komolyan gondolják a csatlakozást az áttérést felkarolta és támogatta.

            Kocsordon a Jakab a legelterjedtebb családnév. Így történhetett, hogy 1937 őszén a nyíregyházi unitárius istentiszteleten megjelenő kocsordi küldöttség hat tagjából négy a Jakab családnevet – nevezetesen Jakab Ignác, Jakab Vincze, Jakab Zs. János, Jakab J. János, Boros Sándor és Kiss Zsigmond – viselte. A prédikációt megtartó Józan Miklós vikáriusnak (későbbi püspök) bejelentették, hogy többedmagukkal át akarnak térni unitárius vallásra. Az egyházi vezető kérelmüket igencsak fenntartásokkal kezelte. Nem szeretett volna más egyházakkal összetűzésbe kerülni és a kocsordiak elhatározásának komolyságát is előbb fel kellett mérnie. Hamar kiderült, hogy a szatmáriak kitartanak szándékuk mellett, még ebben az évben, december 21-én megtartották az első unitárius istentiszteletet Kocsordon, amelyen már száz ember vett részt.

            Később, amikor a templom megépült, a Jakabok az első sorban ülhettek az istentiszteleteken. Minden bizonnyal ez a kiváltság az egyházalapításban betöltött szerepük elismerése lehetett.

Jakab J. János, az egyik alapító feleségével

            Ma már nehéz elképzelnünk, hogy az egyházszakadás milyen erkölcsi, sőt anyagi kockázatokkal járt a kitérők számára. Nemcsak egyházukkal kerültek szembe, hanem a falu befolyásos emberével, gróf Tisza Lajossal is. A községhez tartozó földterületek jelentős része a gróf tulajdonában volt, a földművelésből élő kocsordiak nagyban függtek tőle. Az emlékezet szerint a gróftól való vélt vagy valós félelem sokakat visszatartott attól, hogy felvegye az unitárius vallást.

            Az áttérésnek nem volt törvényi akadálya, a rendelkezésre álló források alapján úgy látszik, hogy viszonylag egyszerűen is folyt. A nagy hasonlóságot mutató dunapataji esethez képest mindenképpen. Az áttérni szándékozó felnőttek először is „kihúzatták” magukat a református egyházból. A módos gazdák, akik egyébiránt a hangadók is voltak nagy ceremónia mellett tették meg ezt: szekérrel mentek az egyházhoz, hogy kiiratkozzanak.

            A kocsordi betérési jegyzőkönyv alapján 1937. december 17-től már megkezdődött az unitárius egyházba való beiratkozás. Az új vallás elveiről feltehetőleg a december folyamán tartott istentiszteleteken tájékozódhattak az érdeklődök. A beszámolók és jelentések alapján a kocsordiak először az unitárius énekeket tanulták meg. Talán ez volt az új vallással kapcsolatos megismerkedés legfőbb és egyben személyesebb módja. Télidőben, mivel nem kellett földekre járni, a hívek énekórára jártak. Az „énekelni nagyon szerető híveket” Nagy Sándor tanította.

            Az első évek híradásaiban gyakran olvashatunk a kocsordiak buzgó énekléséről. „Unitárius énekeket pedig talán sehol se tudnak ma úgy énekelni, mint Kocsordon.” – írta Csíki Gábor püspöki helynök. Amikor 1938 májusában a faluba ellátogatott Dr Sydney Bruce Snow, a maidwillei teológia igazgatója, az egyik egyházi éneket ráadásul a helyiek angolul adták elő. A gesztus mély benyomást tett a külföldi vendégre.

            Azt, hogy mennyire fontos volt az éneklés a gyülekezet számára szemléletesen példázza az első alkalommal beszedett egyházi adóból való kifizetési tételek: a pap fizetésének és a lelkészi lakás bérleti díjának kiutalása mellett már januárban harmóniumot vásároltak.

            A gyülekezet nagy része 1937 decembere és a következő év első hónapjában iratkozott be az unitárius egyházba. A létszámról igen eltérő adatokkal találkozhatunk. A beszámolók gyakran 360 főről szólnak, míg a visszaemlékezők úgy tudják, hogy 400-500 fővel alakult meg az unitárius egyház. A félezres számmal gyorsan leszámolhatunk. Az első istentiszteleteken valóban ennyien vettek részt, de feltehetőleg sokan csak kíváncsiságból. Többen, családi, egyházi nyomásból, vagy éppen személyes meggyőződésből mégsem tértek át. Az unitárius betérési jegyzőkönyv alapján az év végére 187en léptek be az unitárius egyházba, 1938. decemberében pedig a kocsordi gyülekezetet a kiskorúakkal együtt 225en alkották. Ez a szám a későbbiekben már számottevően nem emelkedett, például 1950-ben a gyülekezet 273 főből állt. Sokat mondó tény, hogy kocsordi unitárius templomot 200 fő befogadására tervezték.

            A kiskorúaknál a „vallásváltoztatás” körülményesebben folyt, az áttérést egyénileg kellett a mátészalkai vármegyei árvaszéknél kezdeményezni, amely kérésnek nem mindig adott helyt. Visszás Mihály kiskorú esetében például, aki szüleit követte volna, megtagadta az áttérést. Feltételezhetően nem egyedi esetről van szó.

            Az áttérésekkel párhuzamosan az egyházszervezés is megindult. 1939. január 9-én Kiss Zsigmond csűrjében a falu unitáriusai a Budapesti Unitárius Egyházközség leányegyházközségeként megalapítják a kocsordi gyülekezetet. Az első gondnoknak Kiss Andrást választották meg, a kocsordi áttérést egyengető Dr. Imreh Dénes nagykállói királyi jegyző pedig a tiszteletbeli gondnok címet kapta.

Az áttérési anyakönyv első oldala

            1938 elején még feltehetőleg sokan gondolták úgy, hogy az egyházszakadás visszafordítható. Javában folytak a be- és kitérések, sőt az unitárius templom építése is megkezdődött, de a református lelkészválasztással kapcsolatban a Tiszántúli Református Egyházkerület bíróságához még mindig számos fellebbezést nyújtottak be. A panaszokat végül a bíróság végérvényesen elutasította és Siposs Károly lelkipásztor megválasztását megerősítette. Ezzel a reformátusok is lezárták a maguk részéről a folyamatot.

            A két gyülekezet további kapcsolatáról keveset, azt is leginkább visszaemlékezésekből lehet tudni. Ezekből az látszik, hogy felekezeti és vallási kérdésekben a felek egymáshoz való viszonya egyéni és közösségi szinten, egymástól eltérően alakult. A hosszú évszázadok óta kálvinista, zárt közösségben családok, leginkább közeli hozzátartozók tértek unitáriussá. A rokonok, tulajdonképpen a többség református maradt. Az új helyzet elfogadása nem faluközösségi szinten, hanem egyénileg és családonként dőlt el. Számos családban szembesültek azzal, hogy a szülők mivel unitáriusok lettek, a nagyszülők és unokáik eltérő vallásúvá váltak. Az esetlegesen felmerülő hitbéli eltérések később akár az örökösödésre is hatással lehetett. Más esetekben a vallás miatt maradt el egy-egy házasság, de olyan is előfordult, hogy a bálban unitárius hitük miatt nem kérték fel táncra lányokat. Egyedi esetekről van szó, az elmúlt nyolcvan év bizonyossága, hogy a családi és emberi kapcsolatokat az egyházszakadás alapvetően nem befolyásolta.

            Az áttérés nem volt egyoldalú. Az unitárius kitérési jegyzőkönyv alapján 1938. végére már két család vissza is tért a református egyházba. Őket továbbiak is követték az elkövetkező években. A két egyházba való be- és kitérés azonban már csak évi néhány személyt jelentett. Nem mindig személyes meggyőződésből történt a vallásváltás. Egy 1943. március 30-i bejegyzés szerint a kitérő tanúk jelenlétében sírva nyilatkozta, hogy az unitárius egyházból való kilépésre családtagjai kényszerítették.

            Ami az unitárius és református lelkészek hozzáállását illeti, a falu lakóihoz hasonlóan az ő esetükben is leginkább az egyéni szemléletmód érvényesült. Természetesen, az ők véleményük hatással volt gyülekezeteikre, ez azonban nem a konfliktusok szítását jelentette, hanem inkább az egymással való együttműködést, párbeszédet befolyásolta.

            Az első unitárius halottakat a reformátusok annak ellenére nem voltak hajlandóak kiharangozni, hogy a harang költségeihez az unitáriusok, még reformátusként, hozzájárultak. Egy évvel később viszont, 1940. karácsonyában egy vegyes családban született unitárius gyermeket már az a Sipos Károly református lelkész keresztelte meg, akinek a személye indította el az egyházszakadást. A helyiek pedig jól emlékeznek arra az időszakra, amikor Dr. Abrudbányai János unitárius és id. Bányai Zoltán református lelkész közösen végezte a temetési szertartásokat.

            Abrudbányai személye igen érdekes és fontos helyet foglal el Kocsord történelmében. Az unitárius lelkész megítélése amennyire megosztott országos szinten, annyira egyértelműen tisztelt Kocsordon. A helybéliek, felekezettől függetlenül szeretettel emlékeznek rá, hiszen ő nemcsak az unitáriusok lelkésze, hanem a falu állatorvosa is volt. Egy helyi anekdota szerint például a vasárnapi istentiszteletet zárt rövidre, hogy egy sürgős esethez kiszállhasson. Ráadásul egy református gazdához. Számos olyan dolgot tett, amely a teljes falu fejlődéséhez járult hozzá: mozi működtetett, polgári iskolát nyitott és kultúrházat létesített, ahol számos színi előadást rendezett.

            Visszatérve az együttélésre: az unitárius házassági anyakönyvek szerint a házasságok alig egyharmadában volt mindkét fél unitárius, a legtöbbször vegyes házasságot kötöttek. Csak ez alapján, ha a két felekezet között mély ellentét állt volna fent, akkor az évtizedek alatt a kis létszámú unitárius gyülekezett minden bizonnyal lassan felmorzsolódott volna. A helyiek azonban úgy tartották, hogy az unitárius és a református vallás hasonlít egymáshoz, a vallás nem vált megosztó tényezővé. Egymás templomaiba jártak el, gyakran mindkettőbe. Sokszor csak azért döntöttek így, mivel az adott templom közelebb volt lakóhelyükhöz, vagy éppen a lelkész személye volt rokonszenves.

            Az biztos, hogy a jelentős közmunkából épülő unitárius templomnál reformátusok is segédkeztek. Kiss Zsigmond csűrjében pedig nemcsak unitárius istentiszteleteket, hanem számos bált és táncmulatságot tartottak, ahová felekezettől függetlenül bárki mehetett. Ez nem volt másképpen Abrudbányai által üzemeltetett moziban sem. A bevétel pedig a legtöbbször az unitáriust templom és lelkészi lakás fejlesztését szolgálták.

            Azzal, hogy a két felekezetnek sikerült kiegyeznie, az erdélyi gyökerű unitárius szellemiség Kocsordot színesebbé és nyitottabbá tette.

            Az áttérés után a következő lépéseket az új egyházközség létrehozása, lelkész hozatala valamint a templom és a paplak felépítése jelentették, ami rendkívüli kitartást igényelt az újonnan alakult gyülekezettől. Az unitáriussá lett makacs szatmári emberek bizonyítási vágya falutársaik, régi és új egyházuk felé azonban igazi tüzelőanyagnak bizonyult.

            Az ügy sikerességéhez jelentősen hozzájárult, hogy az Unitárius Egyház az ügy mellé állt. Az ifjúsági téli konferencia időpontját is elnapolják, hogy az előkészítéseket irányító Kereki Gábor Kocsordon tudjon tartózkodni, az aranyosrákosi dalárda próbái pedig azért szüneteltek, hogy Nagy Sándor karnagyuk az új gyülekezet építésében tudjon besegíteni. Ezidőben a faluba gyakran utazott le Dr. Csíki Gábor vikárius is, aki az első istentiszteletek vezette.

            1937. decemberétől a második világháború kitöréséig tartó szűk két év a kocsordi gyülekezet „aranykora”. Miután a Budapesti Unitárius Egyházközség leányegyházközségeként megalakult, kocsordi unitáriusok a főhatóság és Misszió Ház támogatásával rövid időn belül nekiálltak templomot építeni.

            Már az egyházközséget megalapító gyűlésen határozatot hoztak arról, hogy ifj. Bakos Jenő Fő út. 518. szám alatti, üresen álló telkét templomépítés céljából megvásárolják. Amikor Szinte László sepsiszentgyörgyi építész nekiállt a templom tervezésének, a telekre már javában hordták a homokot és készítették elő építkezésre.

            Az unitárus vallás erdélyi gyökereire utaló, „ősi székely stílusban” készült és az Aranyos vidék formakincséből merítkező templomtervet a keblitanács június 19-én fogadta el. Felkérték Szinte Lászlót, hogy a kivitelezésre beadott pályázatokból válassza ki a megfelelőt.

             Egy hónappal később, július 30-án, a helyszínen tartott ünnepi istentisztelet keretén belül megtörtént az alapkőletétel. Az események felgyorsultak. Az építkezés olyan jól haladt, hogy már ez év november 20-ra kitűzték az avatás időpontját, ami végül csak azért maradt el, mivel a szószék nem készült el időre. A mennyezet kazettái azonban igen, amelyeknek kifestésének kora tavasszal lelkésszé avatott Kereki Gábor állt neki állványról. Szinte Lászlóhoz hasonlóan ő is ugyancsak aranyosvidéki mintakincsből merítkezett. A választás valószínűleg tudatos volt, ugyanakkor mindkettőjüknek volt személyes kapcsolata az erdélyi Aranyos-vidékkel. A tervező édesapja, Szinte Gábor régészként és etnográfusként elsők között végzett terepi gyűjtést Hunyad vármegyében, amelyekre gyakran fiát is elvitte. Kereki Gábornak nevelőapja, Lőfi Béla szolgált kántortanítóként Mészkőn, így Kocsord első lelkészének sem volt ismeretlen a vidék.

Szinte László, a kocsordi templom és parókia
tervezője (Unitárius Élet, 1969 október-december)

            Kocsord és az Aranyos-vidék véletlenszerű kapcsolódására az évtizedek alatt még többször kerül alkalom. Abrudbányai János mielőtt Kocsordra került volna Kövenden szolgált, a jelenlegi lelkészasszony, Bartha Mária Zsuzsanna pedig Mészkőn.

            Őszre elkészült a templom. A karzatot 1938 végére Szinte László közbenjárásával jelentős kedvezménnyel, a második ács készítette el. A mennyezeti kazetták többségére Kereki Gábor virágmintákat festett, kettőre állatalakot, valamint további háromra címert. Utóbbiakon látható monogramok Józan Miklós unitárius püspök és Szinte László tervező nevének rövidítései. 100 egész kazettával készült el és még 4 fél kazetta híja volt a munka befejezéséhez, amikor amerikai tanulmányutat ajánlottak fel számára. A lelkész a kérést elfogadta, a karzat fölötti üres kazettákat végül egy festő fejezte be. Az amerikai unitáriusok „elcsábították” a kocsordiak lelkészét, viszont a templomépítkezésre 2000 dollárt adományoztak, amelynek megfizetését tíz éven keresztül egyenlő részletben vállalták.

            A templom építése mellett az egyik legsürgetőbb a harang kérdése volt. Mivel a reformátusok nem voltak hajlandóak kiharangozni az unitárius halottakat, az egyházközségnek sürgősen lépnie kellett. Anyagi fedezetét az év végére sikerült előteremteni, kiöntésére az aranykoszorús Szlezák Lászlót kérték fel. A 480 kg-os harang rövid időn belül elkészült, szentelésére 1939. február 19-én került sor. Érdekes adalék, hogy a harang sarkából még szeptemberében kitört egy darab, s bár ezt Nyitra Mózes lelkész jelezte a harangöntőnek, kijavítására csak 49 évvel később került sor. Nem kevésbé érdekes, hogy mindez fia, Nyitrai Levente lelkészségének idejében.

            A toronyban jelenleg egy nagyobb és egy kisebb harang található. Mindkettő a Szlezák-család műhelyeiben készült, a nagyobbikat a dinasztialapító Szlezák László, a kisebbiket unokaöccse, Szlezák Ráfael öntötte. Érdekességképpen: László műhelyéből, működésének 40 éve alatt több mint 5000 harang került ki.

            Az első harangozó Kiss Endre volt, akinek harangozás mellett a feladatai közé tartozott a templom és környékének rendben tartása és fűtése a lelkészi lakással egyetemben. Fizetését gabonában és pénzben váltották meg. A későbbiekben munkájukat földhasználatban (3 hold), majd az egyházi földek elvétele után, pénzben térítették meg. A temetésekért külön díjazás járt. Az állásra pályázniuk kellett, a legjobb ajánlattevőt a keblitanács választotta meg egy, a későbbiekben pedig három éves időtartamra.

Szlezák László harangöntő

            Napjainkig összesen 10 harangozó szolgált a gyülekezetben, közülük Baráth Károly viselte a leghosszabb ideig a tisztséget (11 éven keresztül).

            Míg az első évtizedben többen is jelentkeztek harangozónak, a későbbiekben már egyre kevesebben vállalták a feladatot. Emiatt 1975-ben a harangozást villamos meghajtásúvá tették. Innentől a harangozó leginkább templomgondnok volt, aki az isten házát és környékét tartotta rendben, valamint az istentiszteletek előkészítésében segített be.

            Három hónapra a harang avatásától, 1939. június 18-án sorra került a templom szentelésére is. A nagyszámú ünneplő tömeg előtt a beszédet Józan Miklós püspöki vikárius mondta. Ez alkalommal használták először a budapesti unitárius egyesületek által adományozott úrasztali kelyheket, kancsót és tányért. Az ünnepséget Kiss Zsigmond csűrjében tartott közebéd zárta.

            A templom ma ismert belső kialakítására és berendezésére az elkövetkező évekbe, évtizedekbe került sor. A templommal a közepében lévő nagy méretű, nyolc egymást keresztező kopjafát utánzó csillár egyidős. Egy korábbi református gondnok, Tarr Jánosné adományozta, aki ezért annak idején 3 hol földet adott el.

            A keblitanácsi jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy a padok számára ugyan 8-10 szál deszkát vásároltak, végül nem készültek el. Egészen Abrudbányai János idejéig lócákat használtak.

            Ahogyan lenni szokott, a templom használata közben több hiányosság is előbukkant, amelyeket igyekeztek kijavítani és pótolni. Így például 1938-ban a toronyba világítást szereltek, a könnyebb feljárás érdekében a létrát lépcsőre cserélték. 1940-ben már a csatornát, 1941 elején pedig a templomkert nyugati végén lévő kerítést is javítani kellett.

            Amíg a templom nem készült el, az első istentiszteleteket Kiss Zsigmond csűrjében tartották meg. Ezidőben a presbiteri gyűlésekre is itt, vagy éppen Zsigmond bácsi mellette lévő házában kerültek sor.

            „Kocsord kellős közepén egy nagy csűrben, melyet a hívek templommá avattak, fehér ponyvafalak között félezer ember énekli a zsoltárokat (…)” – adja hírül az Unitárius Értesítő 1938. márciusi száma. Csíki Gábor helynök is beszámol az eseményekről: „Pár hónap alatt itt egy tekintélyes leányegyházközség alakult, a hívek száma egyre nő és minden vasárnap kétszer 300–400-an jönnek össze unitárius istentiszteletre egy nagy dohányszárító csűrben: Prédikáltam én már kicsi székely falusi templomokban, és világvárosok márvány templomaiban is szegényeknek és milliomosoknak egyaránt. Háromszék vármegyétől szinte Californiáig. Nagyobb buzgóságot azonban sehol sem láttam, mint a kocsordi dohányszárító csűrben.”

            A csűr a templom megépülése után is a kocsordi unitárius élet fontos színhelye maradt. Színdarabok előadásakor és nagyobb ünnepségek alkalmával még sokáig használták. Például a templomi karzat elkészültének megünneplésére Nyítrainé Deák Berta vezetésével a csűrben műsoros mulatságot tartottak, míg 1939. november első vasárnapján a templomi padok költségeinek előteremtésére rendeztek bált itt.

            Sajnos, az egykori közösségi tért már régóta lebontották, helyén jelenleg egy „műanyagos” üzlet található. A csűr azonos lehet azzal az 1891-es kataszteri térképen látható épülettel, amely a telek közepén állt.

            Miután a kocsordiak lelkészt kértek az egyházi főhatóságtól, a faluban megfelelő szállás felkutatásába kezdtek. Nagy Ferencné Fő utcai három szobás lakását, amely a templomnak kiszemelt telekhez igen közel esett, a keblitanács alkalmasnak találta és ki is bérelte a jövőbeni lelkész számára. Az elkövetkező hét évben, 1945-ig itt laktak a faluban szolgáló lelkészek és itt volt a lelkészi iroda is. Az évek teltével azonban egyre többször került szóba, hogy a lelkészek számára nyugalmasabb bérleményt keressenek. Lehetőségként felmerült a templommal szemközti Képíróház (1941) és a távolabbi Végh Endre-féle ingatlan is. Utóbbit az egyház 1945 augusztusában Borszéki Istvántól lelkészi lakás és iroda céljából hat évre bérbe is veszi. Alig egy év múlva azonban a ház eladóvá vált. Mivel időközben a templom melletti lelkészi lakás elkészült, az egyházközség már nem volt érdekelt a vásárlásban.

Unitárius helyszínek Kocsordon (1891 kataszteri térképen)

            Közel négy évtizeddel később, Végh Mihály lelkész halála után (1982) a beszolgáló Bajor Jánost és a Debrecenből, vagy Budapestről érkező egyházi vezetőket újra Nagy Ferencné látta vendégül.

            A gyülekezet első hét éve a rendkívüli megvalósítások mellett már számos olyan helyzettel szolgált, amely előrevetítették az elkövetkező idők főbb jellemzőit. Az első lelkész, Kereki Gábor és Dr. Abrudbányai Fikker János működése között összesen tizenegy pap szolgált hosszabb-rövidebb ideig a faluban, vagy csak helyettesítette pár alkalomra lelkésztársát Kocsordon. Hamar nyilvánvalóvá vállt, hogy a magyarországi unitáriusok lelkészutánpótlását igen nehéz megoldani. Ezért is lehetséges, hogy már 1940-ben, amikor a kocsordi önálló egyházközséggé alakult, a gyülekezet lemondott papválasztás jogáról és átengedte azt a püspöki helynöknek. Az elhatározást az is segíthette, hogy Dr. Csíki Gábort a kocsordiakat jól ismerték, a vikárius a kezdetek óta részt vett a helyi gyülekezet életében, aktívan közreműködött kiépítésében. Később, vizsgálószéki alkalmakkor és szószéki helyettesítések során többször visszatért a faluban.

            Ez a papválasztási gyakorlat a későbbiekben is megmaradt. 1957 szeptemberében a közgyűlés „arra a megállapodásra jut, hogy megkéri az Egyházközség elöljáróságát, kímélje meg Kocsordot a választásoktól”. Mindenkinek az volt a legfontosabb, hogy a megüresedett lelkészi állást mielőbb betöltse valaki. Sőt, négy egymást követő jegyzőkönyvből is törölték a „lelkészválasztás” kifejezést. Nagyot változott a világ 1938 óta.

            Az unitárius öntudat erősítése érdekében már az első évektől kezdődően kocsordi gyerekek is eljutnak a magyarkúti táborba. A fiatalok nyaralását gyakran a budapesti egyházközség támogatta.

            Gyakran tartottak teaesteket, ahol a fellépő dalárdát már az első évben negyven fő alkotta. Az összejövetelek bevételét az egyház kiadásaira fordították. Feltehetőleg komolyabb összeg is befolyhatott ilyenkor. Egy alkalommal (1940. áprilisában) a helyi református Levente-egyesület kártérítési igényt nyújtott be az unitárius egyházközségnek amiatt, hogy teaestjük az övékével egyidőbe esett. A kárigény alapján azt is feltételezhetjük, hogy az unitárius est jobban sikerülhetett.

            A világháború előtt két évvel létrejött egyházközség építkező és gyarapodó lendületét a nagy világégés derékbe törte. Ennek a nehéz időszaknak tanúbizonyságul álljon a halotti jegyzőkönyv utolsó bejegyzései a háború évéből: az elhunytaknál a temetés helyként Oroszország és a Krím-félsziget van megjelölve.

            Így történhetett meg, hogy a gyülekezet első szakaszát egyszerre jellemzi a fény- és a mélypont.

A gyülekezet (valamikor a második világháború után)

            A világháború és az ezután kiépülő kommunista rendszer, valamint a szórványlét teljesen kiszorította a levegőt a kocsordi gyülekezet körül. A háború megakasztotta a fejlődést, az azt követő események (például az unitárius egyházszakadás) pedig szinte teljesen ellehetetlenítették a gyülekezet gyarapodását. Hogy nem teljesen így történt, ahhoz kellett egy olyan ember, mint Dr. Abrudbányai Fikker János. A nehéz körülmények ellenére az erős karizmával és szervezőképességgel megáldott Abrudbányai a viszonylag rövid szolgálata alatt, új lendületet adott gyülekezetének: ekkor építik meg a parókiát, létesül kultúrház, mozi, polgári iskola és történik számos más fejlesztés. Bálokat, színi előadásokat rendeztek amelyeken a falu egésze, felekezettől függetlenül részt vehetett.

            A templom elkészülte után, a háború éveiben is állandó téma volt a paplak kérdése. Amint lehetőség lett rá belevágtak az építkezésbe, ennek eredményeképpen 1948 decemberébe a lelkészi lakásrész olyan készültségi szintbe került, hogy az Abdrudbányai család beöltözhetett. A többi rész csak később és igen nehézkesen készült el. Az építőanyagot Jurácsik Gyula győrteleki faraktáros szállította, akivel az egyházközség a lelkész letartoztatása után több éves elszámolási vitába került. Az ügyre végül 1954 elején került pont.

            A parókiát a templomhoz hasonlóan székely stílusban tervezték meg. A későbbi hozzátoldásból már hiányzik a tervszerűség, ugyanakkor a templom-paplak egységét nem zavarja kirívóan. A szükség hozta létre. Miután Nagy Ferencné telkén lévő kultúrházat államosították, a paplak toldásával kellett pótolni a kieső közösségi teret.

            Az 1950-es évek végére jelentkeznek az első komolyabb gondok az épületegyüttes tetőzetével, amelyek ezután végig kísérik a gyülekezet következő évtizedeit. 1959-ben, amikor lehetőség adódott egy második harang beszerzésére Csajágról, a gyülekezet adomány gyűjtésbe kezdett. Mivel a polgárdiak ellenállásán először elbukott a terv, az összegyűlt pénzből 1960-ban a parókia tetejét megjavították, illetve a gyülekezeti teremből egy kisebb teret leválasztottak, hogy a lelkészi lakást pótolják.

            Alig telt el egy évtized, a tető ismét rossz állapotba került. 1970-ben bár megkezdődött a tervezés, évek teltek el mire a javításra valóban sor került.

            Ami a templomot illeti, 1954-ben újra felvetődött a padok kérdése. Másfél évtizeddel a templom avatása után még lócákat használtak. A padokat végül 1955 végére Sárközi Károly és Cseppentő János asztalosok készítik el. Amikor a templomba beállították az ülőalkalmatosságokat, újrafestették az ajtókat, karzatokat és a szószéket is. Sőt, ez alkalommal a még festetlen paplakajtók is sorra kerültek.

            Kétségtelen, hogy a templom és a paplak felépítése volt a kocsordiak legnagyobb és leglátványosabb megvalósítása, a gyülekezet azonban ennél is nagyobb tervet dédelgetett. Kultúrházat és iskolát szerettek volna létrehozni. Az első konkrét lépések már 1942. novemberében megtörténtek, amikor Jakab Balázs haszonélvezeti jogának fenntartása mellett felajánlotta Kis-Kocsordon lévő házát és telkét az Unitárius Egyháznak, hogy az ingatlan hátsó részén a Unitárius Kultúrház felépülhessen.

            Példáját mások is követték: Ajtai Mihály a templom szomszédságában lévő telkükből 10 méter széles és 20 méter hosszú részt engedett volna át. Az ajánlat szépséghibája volt, hogy cserében életfogytiglan kerthasználatot kért a templomon túli területből. Másrészt kiderült, hogy ennél nagyobb területre lenne szükség építkezésre.

            Ahogyan a korábbi években is, ez alkalommal is Kiss Zsigmondtól érkezett a legönzetlenebb és legnagyvonalú felajánlás. A presbiter nem kevesebbet ígért, minthogy telkének bármely részéből annyi ad át az egyháznak, amennyire éppen szükség van az építkezéshez.

            Miután az építkezési helyszín adottá vált, 1943. március 23-én tartott zsinati főtanács a terv pénzügyi hozzájárulásáról döntött. A hívek 28.000 vályogtégla előállítását vállalták, amelyet Jakab Árpád páskomi dűlőben lévő földjéből terveztek kivitelezni. A háború utolsó évei azonban felülírták a lelkes terveket, egy időre a kérdés lekerült napirendről. 1946 végén a kérdést Abrudbányai vette elő újra. 1948-ban a kultúrház helyszíneként már Nagy Ferenc telke merült fel, ahová végül fel is építik az épületet. Több, mint fél évszázaddal ezelőtt ott egy mai kifejezéssel élve multifunkciós, többes hasznosítású tér született meg. Nemcsak színjátszó előadásoknak, mulatságoknak adott helyet, hanem elkészülte után Abrudbányai egy filmirodával vette fel a kapcsolatot és mozit létesített benne. Szövetkezeti kereten belül működött, főrészvényese a kocsordi unitárius egyházközség volt, valamint nagyjából fele-fele arányban voltak részvények unitárius és más vallású kocsordiak kezében. Sajnos, a kultúrházat és a mozit pár év múlva államosították. A mozi jövedelme az egyházhoz került, a kultúrház szerepét (is) pedig a paplak vette át.

            A második világháború végétől számított évtizedet Abrudbányai lelkészi tevékenysége fémjelez. Sajnos, életét végig kísérték a politikai perek és ítéletek, amelyek még Erdélyben megkezdődtek ellene és ami miatt sodorta a sors Kocsordra is. Végül a lelkészi hivatása is a faluban ért véget. Abrudbányai János úgy volt 1946 és 1956 között 10 évig Kocsord lelkésze, hogy ebből 1950 és 1953 között négy évet a kistarcsai internáló táborban töltött. Lelkészi és egyéni életpályáját az 1956-ban megkezdett hét éves marianosztrai „osztályidegenek” börtöne törte véglegesen ketté.

            A karhatalom folyamatos ellenőrzései, majd a fogság időszaka nemcsak a lelkészi családot, hanem a gyülekezetet is próbára tette. Távolléte alatt a szószéken Dr. Jakab János helyettesítette. Szabadulása után Abrudbányainak hosszú időre volt szüksége, míg az ellene felhozott vádakat tisztáznia tudta a keblitanács és az egyház irányában.

            A gyülekezet szép példát mutatott a nehéz időszakban. Miután Abrudbányai Jánost az egyházi főhatóság felfüggesztette és a család bevétel maradt, a gyülekezet élelemmel és tűzifával látta el őket. Sőt, az Abrudbányai családnak özv. Varga Sándorné biztosított szállást. Nem ez volt az első, s nem is az utolsó alkalom, amikor a kocsordiak nehéz helyzetben lévő unitárius testvéreiket segítették. A háború alatt Simó Attilát eredetileg csak rövid időre irányították a faluba, amiből végül bő másfél év lett. Az otthon maradt feleségét a kocsordi gyülekezet többször is támogatta anyagilag. Dr. Dániel Gábor egyházi főgondnoknak pedig rövid időre Jakab Ignácz egyházközségi jegyző biztosított szállást.

Vidám gyülekezet

            A magyarországi forradalom és szabadságharc után az egyház számos vezetőjét, lelkészét, teológusát ítélték börtönre, vagy éppen kényszermunkára. A Kocsordon egykoron szolgáló lelkészek közül Végh Mihályt, Nyitrai Mózest, Deák Bertát, Nyitrai Leventét. A meghurcolások többük későbbi életére is kihatott.

            Érte más csapás is az egyházközséget. Az állam kisajátította az egyház kishaszonbérletbe, felesbe adott földjeit amiből eddig a lelkész, az énekvezér és a harangozó illetményeit fedezték. Igaz, 1950-ben a 30 holdból 20 visszakerült, de alig egy évtized múlva újra 6 holdra olvadnak az egyházi földek.

            Dr. Abrudbányai János idejében a kocsordi unitáriusok második „aranykorukat” élték meg. A közkedvelt lelkész utána nehéz volt megfelelő utódot találni, ahogyan a helyiek fogalmazták meg: olyant, aki „szereti a parasztokat”. A helyzeten pedig nem segített a magyarországi unitárius egyház örökös lelkészhiánya sem. Már a gyülekezet megalakulásának első évében is több lelkésznek kellett beszolgálnia. Ezt még a kezdeti nehézségekkel és a katonai szolgálattal lehetett magyarázni, ugyanakkor igen sokat mondó tény, hogy az alig egy év alatt felépülő templom felszentelését már a gyülekezet harmadik lelkésze végezte el.

            „(…) Az új gyülekezetek közül Pestszentlőrinc a legnépesebb, Kocsord a legkényesebb és Debrecen a vagyonilag a legerősebb.(…) Kocsord minden unitárius gócponttól messze esik. A lelkész Robinzon életét éli Péntek társasága nélkül. Ha volna, akkor a debreceni lelkész jelentené Kocsordnak a testvér segítő jobbját.” – írta az Unitárius Közlöny már 1941ben. Abrudbányait két letartoztatása között helyettesíteni kellett, majd végleges felfüggesztése után helyét hosszú ideig nem sikerült állandóan betölteni. 1956 után nyilvánvalóvá vállt, hogy a helyzet csontosodott: hol Kocsordra kellett valakinek beszolgálnia, hol pedig a kocsordi lelkésznek kellett máshol besegítenie. Abrudbányai előtt tizenhárom, utána pedig 1989-ig további nyolc alkalommal váltotta egymást lelkész a faluban.

A fotón látható lelkészek többsége Kocsordon is szolgált:
Állnak – balról- jobbra: Bencze Márton, Bajor János, Szász János, Huszti János, dr. Jakab Jenő
Ülnek – balról-jobbra:  dr. Csiki Gábor, Pethő István (Hőgyes Endre utcai unitárius templomban, 1952)

            Egy ideig Dr. Vörös István lelkész meghívása volt napirenden, rövid kocsordi szolgálata előtt ketten is beszolgáltak. Állandóságot végül Bajor János személye hozott a szószéken. 1958-tól 1969-ig helyben élő lelkésze volt a falunak, aki 1963-tól alkalmanként a debreceni gyülekezethez beszolgált. Ebből végül az lett, hogy Debrecenbe költözött és a kocsordiak újra lelkész nélkül maradtak. Miközben a lelkészt az egyházi főhatóság Erdélyből igyekezett pótolni, a szolgálatot a Dunántúli Egyházközség mellett, ideiglenesen Szász János látta el. Az ő beszolgálása is hosszúra nyúlt, időközönként Bajor János kellett őt helyettesítenie Kocsordon.

            Ilyen körülmények között került sor 1969. augusztus 31-én a templom felavatásának 30. évfordulójára.

            Nem véletlen, hogy a kocsordiak régóta családos lelkész meghívását szorgalmazták. Abban bíztak, hogy ezáltal nagyobb eséllyel maradnak helyben. Óhajuk teljesült: 1972 végén Alsórákosról feleségével és három gyermekével megérkezett Végh Mihály lelkész. Az erdélyi nagycsaládos lelkész faluba való tartásához már csak egy feltétel hiányzott: a már igen rossz állapotba került és elavult parókia felújítása. Az egyház a hosszú évek várakozása után nem kockáztatott és pénzt biztosított a munkálatok gyors elvégzéséhez. Igazából a templom évfordulója alkalmából megkezdett felújításokat folytatták és fejezték be. A parókia tetejét addigra már kijavították, a templomot és paplakot meszelték, a tornácokat festették és a templompadokat lakkozták. Végh Mihály beiktatásával egy időben avatták a téli istentiszteletek tartására is alkalmas gyülekezeti termet és irodát. A 30 éves évforduló és az új lelkész érkezésével megindult munkálatokkal 1977-ig befejeződik a paplak felújítása és fejlesztése.

            Végh Mihály valóban a faluban maradt, 1982. szeptember 25-én bekövetkezett haláláig tíz éven keresztül szolgálta gyülekezetét. Halála után hét évig beszolgálóként végezte ismét lelkészi feladatait Bajor János.

            Ami a gyülekezeti életet illeti, a lelkészi jelentések alapján a 60-as években 30-40 fő vett részt átlagosan a vasárnapi istentiszteleteken. Úrvacsoraosztáskor ennél többen, 50-60-an, míg az óév utolsó napján 130-150 fő is megjelent a templomban. Míg az egyházfenntartói járulékot korábban terményjuttatásban váltották meg, ettől az időtől kezdve a hívek ezt kezdik pénzbeni adományokkal teljesíteni. Feltehetőleg ez a régi paraszti életforma átalakulásával függ össze. 1970-ben a maradék egyházi föld is elveszett, így a harangozó és a gondnok javadalmazását is kényszerűségből pénzbelire kellett váltani.

            Ebben az időben a kelet-magyarországi unitáriusok sorait gyarapította az újonnan létrejött beregi szórványgyülekezet, amely 1979. januárjában a kocsordi egyházközséghez csatlakozik. Később, 1990-ben mint Kelet-Magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör önállóvá vállik.

            A karzat két faragott tulipán közti része most már 82 éve várja leendő orgonáját. Az éneklés a kocsordiak számára már a kezdetek óta nagy jelentőséggel bírt. Már az alapítás idején az énekek betanulásának különös fontossága volt az unitárius hit megismertetésében, képzett kántor azonban csak ritkán került a faluba.

            Az első unitárius énekeket Nagy Sándor tanította be a kocsordi híveknek. Az időközben megalakult helyi férfikórus tanítása miatt 1938-ban két hónapra, majd a következő évben, a templom avatására készülődve újabb három hétre utazott le a faluba.

            Az első énekvezér, Varga Lajos volt, aki 14 évig szolgálta gyülekezetét. Munkájába rövid ideig Nyitrainé Deák Berta, majd Abrudbányai Iván segített be. 1952-től 1990-ig, közel negyven éven keresztül Bakos János töltötte be az énekvezéri teendőket. Kántor Jani, ahogyan a helyiek ismerték a folyton cserélődő lelkészek és gondnokok között maga volt az állandóság. Tevékenységének hosszú ideje alatt a kocsordi gyülekezetben egy jól megszokott éneklési rend és annak énekrepertoárja alakult ki. 1990-ben az újonnan énekelt, ismeretlen énekek miatt komoly vita keletkezett a kántor és a lelkész között.

            Orgona híján az énekeket harmóniumon, később pedig egy elektromos orgonán kísérték.

            A parókia 1970-es évekbeli felújítása után ismét a templom következett, amelyen az évtizedek alatt számos alkalommal végeztek kisebb-nagyobb felújítási munkákat. Ennél is többször vásároltak be építési anyagokból, amelyek a munkadíj fedezetének szűkössége miatt sokszor csak később és részben kerültek felhasználásra. A feladat már meghaladta a gyülekezet erejét, az egyre égetőbb és feltorlódott feladatokat (pl. tetőjavítás, villamoshálózat) nem sikerült teljeskörűen megoldani, az elvégzett felújítások pedig nem bizonyultak tartósnak. Ekkoriban a templom karbantartása és a paplak modernizálása történt meg.

Konfirmandusok

            Az egyházi ingatlanokon a legnagyobb méretű munkálatok a toronynál történtek (1985), amelynek kapcsán egy sor másik munkát is elvégeztek. A munkálatok egyik nagy tanulsága volt, hogy a gyülekezet önerőből már olyan jelentős munkákat nem tud elvégezni, mint fél évszázaddal korábban. A zsindellyel fedett torony rendkívül rossz állapotban volt már évek óta. A keblitanács hosszú ideje kereste a megoldást a forrás előteremtésére, míg 1982-ben a székesfehérvári Bartók Gabriella unitárius egyháznak adott hagyatékából sikerült a zsindelyeket megvásárolni. Ezt követően a kivitelező keresésével telt el újabb két év, míg végül a felújítást 1985-ben egy rozsályi kisiparos végezte el. Sajnos a zsindely időközben tönkrement, köztes megoldásként a tornyot vörösrézzel borították. A templom külső megjelenésében minden bizonnyal igen szembetűnő változást hozott ez a megoldás, szerencsére az azóta eltelt évek sötét patinával borították be meg a toronysisakot, ezáltal újra összhangba került a tetőzettel.

            A toronyjavítással egy időben a templom és paplak külső tatarozására is sorra került. A munkakedv ragadós volt, a gondnok vezetésével a hívek hétvégenként, önerőből egy sor egyéb munkát is elvégeztek. A döngölt földpadlót felszedték és a templomot kibetonozták, a kerítést felújították. Ha már idáig eljutottak, újrafestették a padokat, lakkozták a szószéket, meszelték a templombelsőt és tatarozták a paplak belső helyiségeit is. Mázolták az ajtókat, kapukat, tornácokat és rendbe tették az udvart. Mindezt úgy, hogy a falunak nem volt állandó lelkésze.

            1989 után Kocsordon az országoshoz hasonló folyamatok játszódtak le. Megkezdődött a fiatalok elvándorlása, jelentősen csökkent a házasságkötések és a születések száma. A hosszú évtizedekig állandó gyülekezeti létszám csökkenni kezdett. Amíg a régi világban a templomba járást igen rossz szemmel nézték, addig az emberek titokban és rendszeresen részt vettek az istentiszteleteken. Most, hogy szabadon lehetne ezt megtenni, már csak kevesen járnak az Isten házában, ahogyan kevesebben vesznek részt aktívan a gyülekezet életében is. Ez nem kocsordi és nem unitárius, hanem világunk általános jelensége.

            Mindezek ellenére Kocsordon ebben az időszakban sikerült a fél évszázaddal korábbi, a kocsordi gyülekezet fénykorának építkezéseihez hasonló méretű fejlesztéseket megvalósítani.

            Nyitrai Levente lelkész érkezésekor (1989 végén) már jó ideje csak beszolgáló lelkésze volt a falunak. Bajor János, aki korábban bő évtizedet szolgált a faluban, a 80-as években már csak két hetente érkezett Debrecenből istentiszteletet tartani. Bár ebben az időszakban is voltak jelentősebb karbantartási munkálatok a templomon és parókián, ezek leginkább önerőből és közmunkából elvégzett javítások voltak. A tetőzet, amely a legrosszabb állapotban volt, szaktudást igényelt, így saját erőből nem lehetett elvégezni, pénzügyi fedezetét pedig a gyülekezet nem tudta előállítani. A kocsordi gyülekezetet teljesítőképességét az évtizedek óta megoldásra váró munkák jelentősen meghaladták, a létszükséges karbantartási munkákat is nehezen tudták elvégezni. A tetőt maga Nyitrai Levente két kezével javítgatta, de egy idő után azonban már ő sem mert felmászni a meggyengült szerkezetre. A helyzet reménytelenségét jól mutatja, hogy a tetőre való feljutáshoz szükséges hosszú létra elkészítése több keblitanácsi gyűlés témáját adta, végül mégsem készült el. Az 1990-es évekre a templom és a parókiaépület teteje újra rossz állapotba került. Ekkor még a templomon az eredeti fedés volt, míg az alig húsz éves paplak tetőzetét és a tornyot már egyszer javíttatni kellett. Az 1970-es évek elején a paplak tetejét palával, a hátsó részt pedig horganyzott lemezzel cserélték, a tornyot 1984-ben vörösrézzel fedték be. Mindezek ellenére a paplak rendszeresen beázott, a templom festett kazettái pedig félő volt, hogy átáznak.

            A fordulópontot egy szomorú esemény hozta el. Kereki Gábor, Kocsord első unitárius lelkésze 1995. május 25-én elhunyt. Özvegye Kereki Gáborné, Joan Patricia asszony azzal a kéréssel fordult a kocsordiakhoz, hogy férjének hamvait, halálának első évfordulója alkalmából a templom körül szétszórhassa. A kérésből végül egy emléktábla avatása és emlékünnepély rendezése lett. Kereki Gábor özvegyének személyes közbenjárásával megvalósult adakozásából először a kazettákat, majd nem sokra rá a tetőt is sikerült felújítani. 1996-ban közadakozásból a szükséges helyeken a palát cserélték, valamint a tető többi részét amerikai zsindellyel fedték be. 2005-ben a templomnál rosszabb állapotban lévő paplak tetőszerkezetét teljesen cserélték. Ugyanebben az évben pályázatból a templom teljes felújításon esett át. Így nem egészen tíz év alatt sikerült a hosszú évtizedes problémát tartósan orvosolni.

            2012-ben nyugdíjba vonult Nyitrai Levente, a maga bő 22 szolgálati évével ő a kocsordi unitárius lelkészek abszolút csúcstartója. Helyét Bartha Mária-Zsuzsánna vette át, aki a kocsordi gyülekezet mellett a környék unitárius szórványközösségeiben is ellátja a lelkészi szolgálatot. Ezzel egy korábbi kedvezőtlen szokás tört meg, a kocsordi unitárius egyház történetének legutóbbi harmadában két lelkész szolgált.

            A nagyharang alatt a toronyban egy kisebb is található. Eredetileg a csajági (Veszprém megye) unitáriusok készíttették, 1937. augusztus 8-án Józan Miklós püspöki helynök avatta fel. A harangot a kocsordiak Bajor János lelkész közvetítésével 1959-ben igényelték meg. A polgárdiak elzárkóztak a teljesítés előtt, így csak második próbálkozásra került végül Kocsordra.

            Hosszú évtizedekig a templom bejáratánál, jobb oldalon, vasból készült lábakon állt. A 2005-ös általános felújítás után került a toronyba.

            Az unitárius hitre tért kocsordiak egy csapásra új helyzetbe kerültek, a változások pedig a falu életére is hatással voltak. Az egyik újdonság az volt, hogy a kálvinista szatmári és beregi tájban megjelent egy pár száz fős új gyülekezet, amely ezzel egyidejűleg igen távolra estek a többi unitáriustól. A kocsordi unitáriusok abba a furcsa helyzetbe csöppentek, hogy egyszerre váltak szórványközösségé, valamint kerültek sorsközösségbe távoli, eddig kevésbé vagy egyáltalán nem ismert tájak embereivel. Bátran mondhatjuk, hogy az elszigeteltség helyett kitárult a világ, hiszen egyrészt erős szál létesült az unitáriusok szülőföldje, Erdély, valamint a világ unitárius közösségei felé.

            Az unitárius egyháza sajátosságai miatt a lelkészek jelentős része Erdélyből, gyakran Székelyföldről érkezett. A fontosabb helyek közül említhetjük Mészkőt (Kereki Gábor, Bartha Mára-Zsuzsánna), Kövend (Dr. Abrudbányai János), Alsórákos (Végh Mihály)

            Bár az egyházi főhatóság is igen fontosnak tartotta, hogy a nagyobb gyülekezetekben lehetőség szerint állandó lelkészek szolgáljanak, a folyamatos lelkészhiány és a magyarországi egyházkör szórványjellege miatt ezt nehezen lehetett teljesíteni. Így történhetett, hogy a budapesti Misszióház irányításával folyamatosan képzett és világlátott lelkészek szolgáltak a magyarországi gyülekezetekben. Ott, ahol éppen szükség volt rájuk.

            Ez a nyitottság az élet számos területén megmutatkozott. A lelkészek ösztönözték a gyerekek továbbtanulását, ennek is köszönhető, hogy a kolozsvári unitárius gimnáziumba ezentúl megjelentek a kocsordi gyerekek is. A külföldi tanulmányokat végző kocsordi lelkészek a kialakuló kapcsolataikon keresztül jelentős támogatásokat hoztak a helyi gyülekezetnek. Így támogatták a templomépítést az amerikai unitáriusok (1938) és a későbbi felújításokat a svájci szabadelvűek (1972) és az angliai unitáriusok (1996, 2005).

            Az unitárius kocsordiak számára az egyházi vezetés már nem Debrecenben, hanem Budapesten volt. Ez a kapcsolat a korábbinál szorosabb lett. A kocsordi egyházközség a budapesti egyházkör részeként jött létre, ez a függőség önállóvá vállása után is megmaradt. Ennek több pozitív hozadéka is volt. Az egyik ilyen, hogy az országos unitárius események közvetlen részeseivé váltak a kocsordiak. Már az első évben, 1938-ban több Magyarországra ellátogató angol és az amerikai unitárius vezető az új kocsordi gyülekezetet is felkereste. Dr. Sydney Bruce Snow-t május 8-án a kocsordiak szépen feldíszített csűrben, nagy ünnepséggel fogadták. Mindkét fél kíváncsi volt a másikra: a maidwillei teológia igazgatója az új gyülekezetre, a közel félezer kocsordi pedig a külföldi vendégre. Augusztus 14-én Dr. R. Dextert, az amerikai unitáriusok képviselője vett részt a kocsordi istentiszteleten.

            A templom 1939. június 18-ai szentelésén az amerikai unitáriusokat Harrington Donald lelkész képviselte.

            1996. május 24-én, a Kereki Gábor emléktábla avatására Irsay Zoltán társaságában Kocsordra érkezik Thomas Gretchen torontoi unitárius lelkészasszony, aki a London Ontario testvérgyülekezet üdvözletét tolmácsolta.

            A főhatóság erős jelenléte komoly anyagi biztonságot jelentett, amely lehetővé tette a templomépítést és a későbbi fejlesztéseket, javításokat is.

            Kocsord ma a magyarországi unitárius egyház egyetlen kistelepülési gyülekezete. Szórvány, amely jellemzője a többi magyarországi unitárius gyülekezetnek is. Amiben a kocsordiak eltérnek az ország többi unitáriusaitól, az hogy papjaikat, templomukat és paplakukat leszámítva, nincs közvetlen erdélyi kötődésük. Egy olyan gyülekezet, amely az unitárius vallást bár nem hitből vette fel, az elmúlt 80 évben kitartottak új hitük mellett, folyamatosan építkeztek, fejlesztették és újították. Tették ezt az egyházi vezetés, a hazai és külföldi unitáriusok támogatásával és sok-sok önerővel. Papjaik nemegyszer álltak két kezükkel gyülekezetük szolgálatába: Kereki Gábor a kazettákat festette meg, a szószéket Ferencz József faragta, az Úrasztalán lévő dús mintázatú faragott virágvázát Végh Mihály készítette, a karzat feletti festett csillár pedig Nyitrai Levente munkája. Abrudbányai János az egyházi földeken farmergazdaságot vezetett, a falu állatorvosa volt, Nyitrai Levente a „magad uram, ha szolgád nincs” jegyében hágott fel a tetőre, hogy a legsürgősebb javításokat elvégezze.

            Az idő nem mindig dolgozik nekünk. Csak akkor, ha meghalljuk a szavát. A főút mellett álló jellegzetes templom és paplak régóta turista látványosságnak számít. A most megépült többhasznosítású terem, újonnan kialakított szabadtéri rész és a park kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy az itt megálló turisták megismerhessék a helyi gyülekezet történelmét, rajtuk keresztül pedig tájékozódhassanak az unitárius egyház fontosabb hitelveiről, fontosabb eseményeiről és neves személyeiről. Közösségi tere lehet a falu és a környék szórványban élő unitáriusai számára, de akár országos, vagy nemzetközi unitárius események helyszínévé is válhat.

Az olvasmányosság miatt a jegyzetapparátust, hivatkozásokat teljesen mellőztem. A tartalom az alábbiakban sorolt forrásokra épül:

A közgyűlések, a keblitanácsok, a kitérések, a betérések és a halotti jegyzőkönyvek, az esketési és keresztelési anyakönyvek (Kocsordi Egyházközség levéltára)

2005. Csiszár Sarolta, Az unitárius egyház hatása egy egységesen kálvinista faluban az emberi kapcsolatokra, különös tekintettel a párválasztásra. Novák László (Szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön II. Arany János Múzeum, Nagykőrös. 1992, 639-649 Kádár Eleonora Kocsordi Unitárius templom, 2005.

Retkes Attila, Unitáriusok Budapesten. Egy erdélyi történelmi egyháza főváros vallási életében (1869-1949), 2019.